Ezért nyugtatom meg, ha sír a gyerekem

Számomra meglepő módon, még mindig vannak, akik azon a véleményen vannak, hogy azzal tesznek jót a gyereküknek, ha hagyják sírni. Nem gondolom, hogy direkt szeretnének fájdalmat okozni neki, inkább csak a tájékozatlanság miatt, a régi, berögzült, rossz minták miatt lehet az, hogy nem nyugtatják meg, ha sír a gyerek. Szóljon nekik ez az írás, illetve azoknak, akik ugyan tudják, hogy nem tesz jót, ha egy gyereket sírni hagynak, ám a kimerültségben és elgyötörtségben nehéz a folyamatos szerető, türelmes, odaadó hozzáállás.

A sírás, mint kommunikáció

A kisbabák, gyerekek sírnak. Ez a kommunikációs módjuk, így tudják jelezni, hogy valami problémájuk van. Nyilván jobb lenne, ha azt tudnák mondani, hogy “Anyukám, éhes vagyok!”, vagy később, hogy “Apa, figyelj, elvették a kislapátom és ezt zokon veszem”. De nem ezt mondják, hanem elkezdenek sírni. Sokan erre úgy reagálnak, hogy “Na, most türelemre tanítom a gyereket, csak fél óra múlva adok neki enni!” vagy azt mondják a nagyobbaknak, hogy “Ne legyél anyámasszony katonája, ne sírj, vedd vissza a kislapátodat!” De ezekben a helyzetekben koránt sem azt tanulja meg a kisgyerek, ami a szülők szándéka lenne. Egyrészről amikor sír a gyerek, stresszhormon termelődik a szervezetében, ami úgy csökkenthető, ha fizikai kapcsolatba léphet az anyukájával, a gondozójával. Ha viszont magukra vannak hagyva ebben a helyzetben, a stresszhormon nem csökken, sőt, napok múlva is magas lehet, még akkor is, ha abbahagyják a sírást. Ez pedig hosszútávon ingerlékenyebbé és pont, hogy kevésbé stressz tűrővé teszi a gyerekeket. Miért is? Mert ha egy gyerek sírására nincs reagálás, abból azt tanulja meg, hogy az érzései nem számítanak, nem tudja majd később, hogy hogyan ismerje és dolgozza fel azokat. Mert ilyenkor azt tanulja meg, hogy hogyan nyomja el az érzéseit magában. Azt tanítják meg neki, hogy a világ egy rossz hely, ahol ő magára van hagyva, nem számíthat másokra, nem segítenek neki. Így nem fog tudni kapcsolódni és kötődni másokhoz, felnőttként pedig normális lesz számára, ha egy kapcsolatban nem értik meg, nem fogadják el.

Érzelmek feldolgozása az elnyomásuk helyett

Amikor elesik Áron, és elkezd sírni (hiába kicsi volt az esés, az ő fejében lehet, hogy ez épp egy hatalmas tragédia, vagy csak meglepődött és megijedt), én felkapom és megvigasztalom, hagyom, hogy kisírja magát, ha ez szükséges, adok gyógypuszit, megvárom amíg megnyugszik, vagy akár ő maga kéredzkedik le, és mehet tovább a játék. Ilyenkor úgy gondolom, hogy azt tanulja meg, hogy ha valamilyen problémája, fájdalma van, akkor őt megvigasztalják, kifejezheti az érzéseit, meghallgatják és szeretik ugyanúgy, ahogy addig. Ezzel pedig az a reményem, hogy így a jövőben olyan emberekkel fogja körülvenni magát, akik szintén meghallgatják és szeretik olyannak amilyen, ahol minden körülmény között önmaga lehet, ahol vállalhatja az érzéseit, a kételyeit és úgy általában önmagát. Ebbe beleértendő az is, hogy mer majd nemet mondani, meri majd meghúzni a határokat és nem fog olyan szituációkba belemenni, ahol ugyan érezte legbelül, hogy ő ezt nem szeretné, mégsem mert nemet mondani, mert nem erősödött meg benne, hogy bízzon az ösztöneiben (amikor gyerekként azokat el kellett nyomnia) és mert kedvezni akart a másiknak (mivel gyerekként akkor szerették a szülei, amikor azt tette, amit elvártak tőle). Tehát akkor, ha egy olyan esetben, amikor a szülők magára hagyják a gyereküket, elbagatelizálják a fájdalmát, ott azt tanulja meg, hogy az érzései nem validak, hogy nem számíthat segítségre, hogy egyedül van ebben a világban, hogy őt nem szereti senki, ha problémája van csak magára számíthat.

De mivel még nagyon kicsi, ezért nincs meg az eszköztára arra, hogy egy ilyen számára fájdalmas, tragikus helyzetet megoldjon, ezért ott fog állni, egyedül, összetörve, sírva, hogy most mit csináljon. A fentebbi példában vagy lemond a kislapátról, feladja, vagy odamegy és erőszakkal visszaszerzi. És ez előre is vetíti, hogy milyen felnőttek válhatnak ezekből a gyerekekből, vagy az áldozat, vagy az erőszaktevő. Persze ezen két véglet közt is bőven vannak opciók, de ha felnőtt korára nem rendelkezik az ember kellő önismerettel és/vagy egy jó pszichológussal, könnyen a végletek irányába sodródhat úgy, hogy meg nem mondanád róla. Pl. egy párkapcsolaton belül olyasmiket csinál meg, amihez a világon semmi kedve sincsen, csak ne hagyják el és akár évekig benne marad egy olyan viszonyban, ahol az ő igényei semmibe vannak véve.

Hegyibeszéd, amikor sír a gyerek

Sokszor azt látom, hogy amikor épp összeomlik egy gyerek, mert számára valamilyen tragédia történt, vagy megijed, vagy mert fáj neki, abban a pár percben kezdenek hegyibeszédbe a szülők, hogy megmondtam, hogy ne menj olyan magasra, mondtam hogy le fogsz esni, nem hallgattál rám. Ez egy felnőtt szituációban valahogy úgy festene, hogy ha ért valamilyen veszteség, amivel kapcsolatban segítséget kérek a barátaimtól, ám ők nem megértéssel és támogatással reagálnak, hanem elkezdenek kioktatni, hogy azért történt ez velem, mert ezt és ezt rosszul csináltam. Ami még ha igaz is, nem azt tanulja meg az ember, hogy máskor jobban csinálja az adott dolgot, hanem hogy ezekhez a barátokhoz többé nem fordul segítségért. Szóval semmi értelme egy összeomlás közepén papolni a gyerekünknek, mert ekkor azt tanulja meg, hogy nem érdemes segítséget kérni. Azokat a dolgokat, tudást, amit pedig át szeretnénk adni, egész nap gyakorolhatjuk, azt hogy odaadja másoknak a lapátját, hogy legyen nagylelkű, türelmes, stb., nagyon sok szituációban lehet a nap során gyakorolni, nem egy ilyen kiélezett, feszült helyzetben kell elsajátítania. Illetve ha az ilyen helyzetekben támogatást és szeretetet kap, akkor nagyobb eséllyel fogja elmondani később, akár a tinédzser éveiben, hogy mi történt vele aznap, épp mi zajlik benne. Hiszen nem az lesz a fejében, hogyha valami hibát vét vagy bajba kerül, akkor majd otthon is csak jól leszidják. Mintha egyébként ilyenkor nem érezné magát épp elég rosszul az ember.

Ezeket persze nem magamtól találtam ki, sőt, sok esetben nekem is a büntetés, megszégyenítés, hibáztatás jönne először, mert engem is ezekkel az eszközökkel “neveltek” gyerekkoromban, ezek a mintáim vannak. Sőt, még a logikát is látom amögött, hogy amikor sír a gyerek és akkor kezdem el mondani a tanulságokat, akkor az majd jobban rögzül, vagy ha felveszem amikor sír, akkor megerősítem abban, hogy ő sírjon. De a nálam okosabb, jellemzően pszichológus szakemberek már kikutatták, hogy ez nagyon nincs így. Illetve ha belegondolunk, mégis melyik másik emlős hagyja sírni a kölykét?

Ami azért megnyugtató, hogy az agyi szövetek rugalmasak, sosincs késő elkezdeni a fentieket szem előtt tartva gondozni és nevelni a csemeténket.

Persze nem csak nappal, hanem éjszaka is sokat sírnak a babák. Erről bővebben az alvásról szóló cikkükben tájékozódhattok.